– A váratlan helyzetre villámgyorsan és szakmai profizmussal reagáltak, de tudták-e, mi a teendőjük?
– Azonnal összeültünk, hogy áttekintsük, milyen stratégiai és gyakorlati változtatásokra van szükség. Bár a tervezett programok többsége nem valósulhatott, nem valósulhat meg, korántsem pótcselekvésként határoztuk el, hogy újratervezünk. Direkt és indirekt módon, kimondva és kimondatlanul éreztük: óriási igény van a segítségnyújtásra! Számba vettük hát a lehetőségeket. Két-három hónap otthon soknak tűnhet, ahhoz viszont rövid, hogy azonnal hosszú távú koncepciót dolgozzunk ki. Azt láttuk: a „túlélés” a cél a közösségek szintjén is. Fel kellett mérniük helyben, hogy mit tudnak kezdeni. A következő fázis a túlélési szakaszon átjutva a külső szereplők megszólítása, a központi segítségkérés volt. Ennek próbáltunk elébe menni. Többünknek van gyülekezeti lelkészi tapasztalatunk – igyekeztünk a konkrét kérdezés mellett rá is érezni az igényekre.
– Milyen anyagi forrásokat tudtak mozgósítani?
– Az éves költségvetésben szerepelt az elmaradt programok költsége. Az egyházi elnökség gyors jóváhagyásával ezek az összegek átcsoportosíthatóvá váltak. Első megmozdulásunk gyanánt két körben pályázatot írtunk ki Segítés a segítséghez címmel. Ezzel a gyülekezeteknek kívántunk mentőövet dobni a rendkívüli helyzetben. Sok olyan probléma merült fel, amelyre nem voltak felkészülve: idősgondozás, a gyülekezeti tagok otthonaikba való beszorulása, az online oktatás technikai feltételei – nem sorolom, mindannyian tudjuk. Örvendetesen sok igény érkezett be. A pályázatban pontosan le kellett írni, mihez kérnek támogatást. Több gyülekezetben alakultak önkéntes bevásárló csoportok, hogy segítsenek az időseknek, betegeknek, de más példáit is láthattuk a gondoskodásnak. Prioritás volt az idősek ellátása és a fiatalokkal való kapcsolattartás: hittanórák, ifiórák, a pandémia utáni programokra, például egy koncertre készülés. Másodszor a kieső perselypénz fedezésére írtunk ki pályázatot, itt már országos egyházi forrással megtámogatva. De tudjuk: nem lehet minden következménytől megóvni magunkat, a járvány terhét minden gyülekezet hordozza.
– A karanténlét mindannyiunk számára feldolgozandó lelki megpróbáltatást hozott. Ebben is tudtak segíteni?
– Nagyon hamar elindult a baptista egyház kezdeményezésére és koordinálásával a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának [MEÖT] égisze alatt egy ökumenikus egyházi lelkisegély-telefonvonal. Evangélikus részről mintegy húsz lelkész, lelkigondozó jelentkezett. Ők vállalták, hogy beosztás szerint fogadják a hívásokat. Reggel nyolctól este nyolcig élt a vonal. Eddig ilyet nem csináltunk; idő sem volt arra, hogy kiépüljön egy működő rendszer, annyira hirtelen jött a világjárvány. De vettünk egy nagy levegőt, és belevetettük magunkat. Prioritásként – de nem leszűkítve a köreikre – a „frontvonalban lévőknek”: az egészségügyben dolgozóknak kívántunk lelki segítséget nyújtani.
– Mit árulhat el a hívásokról?
– Számos jól bevált, felekezeti jellegű és nem egyházi segélyvonal is működik – több évtizedre visszanyúló tapasztalatuk, ismertségük nagy előny. Nagyon nehéz úgy „betörni a piacra” új szereplőként, hogy azonnal közismertek, keresettek legyünk. De nagyon fontos megtapasztalás volt, hogy kiderült, összefogással mi is tudunk ilyet csinálni. Van humán erőforrás, kapacitás, szaktudás, bevonható emberek, és van technikai lehetőség is. Hosszú távon gondolkodva fel lehet építeni egy ilyen fontos szolgálatot.
– Milyen klasszikus vagy a pandémiás helyzetre szabott speciális feladataik voltak a lelkigondozóknak?
– Egy mobiltelefonos applikáció segítségével működött a szolgálat, a központi kezelő ahhoz a lelkészhez továbbította a hívást, aki ügyeletben volt. A telefonos lelkigondozásnak megvannak a maga szabályai. Ilyen az anonimitás mindkét oldalról: az ügyeletet adó nem tudja, ki és honnan hívja, s a hívó sem éri el talán kétszer sem ugyanazt a lelkigondozót. Nem cél, hogy olyan szoros lelkigondozói kapcsolat alakuljon ki, mint egy gyülekezeti lelkész és a híve között. Aki rendszeres lelki vezetést igényelt, az ügyeletes lelkész révén végig tudta tekinteni, hogy milyen lehetőségei vannak – túl az akut, ad hoc segítségnyújtáson. De maga a meghallgatás, az emberi hang már önmagában segít, ezzel együtt pedig természetesen az empátia, a hitben gyökerező lelki háttér, amellyel kollégáim fel vannak vértezve.
– Hogyan dolgoztak össze önök, a segítő oldal résztvevői?
– Néhány online, illetve levelezőlistás kiértékelést folytattunk. Megosztottuk, ha egy ügyeleti idő alatt nem érkezett hívás, máskor pedig azt, hogy szórványosan több is. Jellemzően az idősebb korosztályba tartozók kerestek bennünket – valószínűleg őket viselte meg legjobban a helyzet –, illetve az egészségügyben, szociális területen dolgozók. Ők különösen megterhelő időszakot élnek át szolgálatuk során.
– A vonal most nem él, de a járvány visszatérhet. Gondolkoznak-e a folytatásban?
– A szolgálat jövőjéről még nem határoztunk. Egy lelkisegély-vonal esetében a folytonosság, az állandóság alapvető kritérium. Ha van igény erre a szolgálatra, akkor át kell gondolni, hogy az evangélikus egyház akar-e akár önállóan is ilyet működtetni, vagy marad az ökumenikus keretek között.
– 2020 megmutatta: új megoldásokat, rugalmasságot, felelősséget követel meg tőlünk a világ. S azt is, hogy az erőt Istentől megkapjuk napról napra. Fussunk végig azon, hogy milyen más lehetőségeket kínál az evangélikus egyház a lelki segítségre szorulóknak!
– A jövő ugyanolyan szorongást kelt, sőt már van tapasztalatunk, hogy milyen is egy karantén a gyakorlatban. Van dolgunk, mert a múltnak is van feldolgozandó lelki utóhatása, és a jövő is sok kérdőjellel teli. Még a világ vezető tudósai sem mernek erre az évre előre semmit bizton állítani. Elsőként a helyi, adott gyülekezetet javaslom. A lelkész ismeri a viszonyokat, ő tudja a leginkább személyre szabott segítséget adni. Lelkészeink, gyülekezeteink ismeretében mondhatom: számukra öröm, ha megszólítják őket, ha beléphetnek a környezetükben élők lelkigondozásába, kísérésébe. Rendkívül fontos a hitélet gyakorlásában a személyes találkozás, a lelkigondozói kapcsolattartás. Erre van nyitottság és fogadókészség lelkészeink részéről – mi, lelkészek tulajdonképpen ezt várjuk. Nem az teszi ki a szolgálatunkat, hogy meghirdetett közösségi alkalmakra kellő létszámú résztvevő jöjjön el. A közösségnek is fontos és jó, de az egyénnek is, aki keresi a kapcsolódási pontokat, ennek oly sok pozitív eredménye és gyümölcse lehet! Tudok több szép elköteleződésről az elmúlt hónapokból, amelyek gyülekezeti keretben történtek. A krízisek törvényszerű következménye, hogy az ember keresi az elérhető kapaszkodókat. S a másik oldalról: látva azt, hogy mekkora bajban vagyunk, vizsgáljuk meg, hogy mi együtt miben tudunk segíteni! Mindkét szempontból kulcsszereplők a helyi gyülekezeti közösségek. A lelki, mentális támogatás egyébként szerintem fontosabb, nagyobb súlyú is lehet, mint az anyagi, fizikai segítség. Egy figyelmes, kedves beszélgetésnek, egy bevásárlás lebonyolításának a lelkiek, az életerő visszanyerése szempontjából hatványozottan nagyobb szerepe, több hozadéka van, mint amennyi a forintban mérhető segítségnek. A gyülekezeti lelkészek mellett az országos irodát és minket, a gyülekezeti és missziói osztály munkatársait is bizalommal lehet keresni. Fontos elmondani: a direkt anyagi kérések megfogalmazása még a hívások esetében is jellemző volt. Arra van módunk, hogy felmérjük az igényeket, össze is tudjuk kötni a szálakat, hiszen jobban átlátjuk a lehetőségeket központi helyzetünkből adódóan. Egy-egy pályázatra is fel tudjuk hívni a figyelmet, vagy kiadványokkal kapcsolatban van javaslatunk – sokszor közvetítőként, információkkal is gyors eredmény érhető el.
– Apropó, kiadvány: a Húsz perc szíverősítő – Az otthon végezhető egyéni imádság gyakorlata című füzetük szintén a járványhelyzetre készült. Mi a története?
– Nem mi találtuk ki, s ez szimbolikusan sokat kifejez. A tizenhat oldalas kiadvány úgy született, hogy a Segítés a segítséghez pályázat kapcsán felhívott egy orosházi gyülekezeti tag, és elmondta, hogyan próbálnak segíteni az időseknek, a betegeknek. Megköszönte a központi anyagi támogatást, de rámutatott: jó lenne, ha ezeknek a rövid látogatásoknak a keretében a bevásárlókosár, az élelmiszerek mellett valami lelki táplálékot is át tudnának adni. Innen már csak egy lépés volt, hogy összeállítottuk az otthon egyszerűen elvégezhető lelki gyakorlatra hívó füzetet, amit szóróanyagként vihettek magukkal az önkéntesek, gyülekezeti segítők. Sikerén felbuzdulva a járványhelyzettől függetlenül folytatjuk, hiszen van igény kis terjedelmű, könnyen „fogyasztható” spirituális tartalomra, egyházunkban és annak keretein kívül is.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2020. augusztus 2-án. Szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya