Az utóbbi években kis családunk számára a nyaraknak egy biztos pontja van: a balatonszárszói családos tábor, amelyet a gyülekezeti és missziói osztály (Gyümi) szervez minden évben. Idén sem volt ez másképp, így sokadmagunkkal június 24-én délután mi is az Andorka Rudolf konferencia-központ felé vettük az irányt. Mindannyian nagyon készültünk rá: kisebb gyerekeink az indulás előtti napokban izgatottan pakolták össze társas- és strandjátékaikat, valamint féltve őrzött nasi- és rágcsatartalékaikat, amelyeket megosztani terveztek a többi gyerekkel. Mi, felnőttek inkább lélekben készültünk, és vártuk a találkozást a régről ismert családokkal, akiket – annak ellenére, hogy a legtöbbjükkel csak évente egyszer találkozunk – barátainknak mondhatunk.
Régi hagyomány, hogy minden évben egy témát, szimbólumot járunk körül több oldalról, több módon a hét folyamán: a reggeli áhítatok, a délelőtti kiscsoportos beszélgetések során és a gyerekek közreműködésével az esti „mesés” áhítatokon minden korosztály közelebb kerülhet mind Isten üzenetének, mind a másik embernek a megértéséhez. Idei témánk a batyu volt. A tábor kezdete előtti hetekben – hogy lélekben rá tudjunk hangolódni a témára – a tábor főszervezője, Németh Zoltán, a Gyümi osztályvezetője ezt írta a résztvevőknek küldött levelében: „Születésünk alkalmával egy láthatatlan batyuval érkezünk mindannyian, és ezt hordjuk egész életünkben. Van, ami már eleve benne van, s van, amit mi gyűjtünk hozzá. Van, amit mások raknak bele (akár örülünk ennek, akár tiltakozunk ellene), és van, amit kiraknánk belőle – ám ez nem is olyan egyszerű. Van, amit elveszítünk belőle útközben, és a hiány egész úton elkísér. Van, amit szívesen beleraknánk, de nem könnyű megszerezni. Akárhogy is, a láthatatlan batyujával mindenkinek dolga van.”
A hét során lehetőségünk volt kicsit belenézni a saját batyunkba, illetve akár másoknak is engedhettünk bepillantást. Volt, aki nagy bátorsággal borított ki belőle „téglákat” (fájdalmas élményeket, nehéz örökségeket), de találtunk bőséggel „túrabotokat” is (örömteli történeteket, családi erőforrásokat), és akár aktív részesei, akár csak hallgatói voltunk ezeknek az alkalmaknak, mindannyiunkban megfogalmazódtak felismerések, kérdések, amelyeket később magunkban vagy kisebb körben továbbgondoltunk, boncolgattunk.
A beszélgetések mellett természetesen – a hagyományokhoz híven – sokféle sportolási lehetőség (pingpong, foci, csocsó, sakk, röplabda) is volt, és a Balaton vize is tökéletes volt, így ki is használtuk fürdésre, játékra, vízibiciklizésre, kajakozásra, horgászásra. A kalandvágyóbbak vízisiklókat „ejtettek” (szerencsére mindegyik példány ép bőrrel megúszta), az igazán elszántak pedig még szaunáztak is. A kézműveskedés óráiban csodás zokninyulak, fonal karkötők, horgolt kulcstartók és nemez ékszerek kerültek ki az ügyes kezek alól, és egy szakértő édesanya segítségével az érdeklődők megtudhatták, milyen színek állnak jól nekik, újragondolva a ruhatárukat.
Az utolsó esti Ki mit tud? alkalmával a vállalkozószellemű fellépők – táncosok, zenészek, egy lelkes ismeretterjesztő gyermekelőadó és egy ifjú bűvész – szereztek emlékezetes perceket a nagyérdeműnek. A közös muzsikálás, éneklés – a nagy létszámú, színvonalas zenekarnak és a tisztán csengő hangoknak köszönhetően – szintén jelentős szerepet töltött be a tábor mindennapjaiban, hiszen a zenén, az együtt énekelt dalokon keresztül is megélhettük Isten áldását, a közösség megtartóerejét. És minden este gyönyörködhettünk a teremtés csodájában, a balatoni naplementében is, amelyet rendre hajnalig tartó társasjátékozások, spontán zenélés és beszélgetések követtek.
A kezdő áhítat fő gondolata – hogy a szeretet tanulható, mégpedig megismerés és megértés útján – egész héten elkísért bennünket, és a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk az igazságát, hiszen egészen kivételes ennek a tábornak a szeretetteljes, elfogadó légköre, amelyben mindenki őszintén viszonyul a másikhoz. Az ott töltött idő alatt többször is megálltam néhány pillanatra, hogy tudatosítsam magamban, milyen kegyelmi állapot ez: a csodás természeti és épített környezet, a változatos programok és a finom ételek, a nyitott és befogadó közösség, és még az időjárás is kedvünkre tett – mindezekben szinte tapintható volt Isten közelsége.
Azt hiszem, régiek és újak, gyerekek és felnőttek mind vittünk haza valamit: egy dalt, egy találkozást, egy fontos mondatot, egy ölelést, egy felismerést, vagy csak egy kérdést/gondolatot, amely továbbgondolásra érdemes. Talán a batyunk is könnyebb lett kicsivel, vagy legalább az erőnk növekedett, hogy elbírjuk.
Szerző: Bánkiné dr. Kapi Zsófia. Fotó: Németh Zoltán, Romhányi Kata