József Attila Gyémánt című verse alapján tartott a Vörösmarty téri adventi vásárban elmélkedést Gáncs Péter. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke a zsúfolt tér közönségének hangsúlyozta: „itt az ideje, hogy szívünkben a csillag felragyogjon. Fedezzük fel istenképűségünket, amit a teremtésben már megkaptunk, és aminek az újramegtalálásában a betlehemi gyermek segít, hiszen benne az Isten emberré lett, hogy mi is újra emberek lehessünk.” Önmagunk emberségéről Gáncs Péter kiemelte, hogy legyünk olyan emberek, akik felismerik a nem múló értékeket, a körülöttünk lévő embereket.
Az ember vállát nyomó gondokkal kapcsolatban az elnök-püspök kiemelte, hogy „jó lenne ezeket a terheket, a József Attila által fogalmazott kavicsokat megtalálnunk, és – nem egymás felé – földre dobnunk. Azt, ami felesleges teher, ami lehúz minket, ami nem érték, azt engedjük földre hullani, hogy lelkünk felszabaduljunk az igazi értékek elfogadására, befogadására és továbbadására. Ismerjük fel, amire a költő emlékeztetni akar: angyalok voltunk…”
A püspök buzdította a jelenlévőket, hogy Isten munkatársaiként az Ő szeretetét és békességét ne csak önmagunk számára gyűjtsük be, hanem másoknak is próbáljunk belőle minél többet továbbadni. „Olvadjon meg szívünkben a fagyott csillag, tanuljunk meg újra szeretni, megbocsátani és felismerni azt, hogy Isten által megajándékozott, egymást meggazdagító emberek vagyunk” – fogalmazott az elnök-püspök.
Az elmélkedést megelőzően fúvószenészek adventi dallamokat játszottak, majd a gyertyagyújtást követően cappella előadást hallhattak a jelenlévők.
József Attila: Gyémánt
Mindenkor idejük van a zsoltároknak.
Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.
Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.
Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!
