Összesen hatvannyolcan vágtunk neki az útnak, egy nagy busszal Budapestről, de nem csak budapestiek, hanem Sopronból, Harkáról, Szombathelyről, Bükről, Nyíregyházáról, Keszthelyről, Celldömölkről, Piliscsabáról és Bobáról is jöttek fiatalok a közös busszal. Orosházáról és Sikátorról pedig külön kisbusszal csatlakoztak a delegációhoz a gyülekezetek képviselői.
Miután megérkeztünk, a regisztrálás után felvertük sátrainkat, és siettünk is a nyitó alkalomra. Végh Szabolcs és a találkozóra felállt zenekara kísérte énekléseinket. Az áhítatokat Szeverényi János, a Magyarországi Evangélikus Egyház missziós lelkésze tartotta, Dávid életén keresztül közelebb hozva a fiatalok kérdéseit a Bibliához.
Lehetőség volt kézműveskedésre, magyarországi fiataljaink kiválóan vettek részt a gyöngyfűzés, a fafaragás, a nemezelés, a bőrművesség, az agyagozás elsajátításában, és sok saját készítésű, a régmúlt hagyományait őrző ajándékkal térhettek haza. Hagyományaink őrzéséhez hozzátartozott a néptánc, a tánc és a népdalok tanulása az esti táncházakkal. Jó volt látni, ahogyan az Erdélyben felnőtt magyar fiatalok mindennapjaihoz hozzátartozik és magas színvonalon ismerik a táncokat, a lépéseket. De a közös gyökereink, és a bennünk csörgedező közös vér bizonyítéka, ahogyan az egyik esti táncház közben odajött hozzám az egyik anyaországi fiatal, és lelkesen mondta: „Láttad, táncoltam, ez nekem is megy!” Igen, úgy gondolom, hogy mindnyájunkba belekódolódtak ezek a lépések, és az igazi népzene, s ahogyan a Magyarpalatkai Banda vagy a Harmadik Zenekar játszotta a talpalávalót, elő is csalogatta belőlünk.
Délelőtt előadásokat hallgathattunk a Mezőségről, Wass Albert Kard és Kasza című könyvében megírt tájakon képzeletben barangolva Balázs Bécsi Attila vezetésével vagy Luther Márton asztalánál beszélgethettünk Marosán Csaba kolozsvári színművész segítségével.
Kirándultunk is. Elzarándokoltunk a bonchidai Bánffy-kastélyhoz, majd másnap átutaztunk Szamosújvárra, ahol elámultunk a Téka Alapítvány által a mezőségi szórványban működtetett magyar iskola láttán, majd Kolozsvárra utaztunk, ahol barangoltunk a belvárosban, a főtéren, majd a záró istentiszteleten elgondolkodhattunk azon, hogy melyek azok a fontos dolgok, amiket a kihelyezett kosarakból magunkkal vinnénk. Pénz, hatalom, család, szeretet, iphone, ház, Krisztus? Mi kell az életünkhöz, hogy teljesnek érezhessük? Megnyugtató volt, hogy a tíz kosárból, a család ürült ki leghamarabb. Ez volt a fiatalok számára a legértékesebb.
A hét csúcspontja a Bagossy Brothers Company esti koncertje volt, ahol nagyot „tomboltunk”, énekeltünk az Erdélyből származó, de Magyarországon is már méltán egyre híresebb együttessel, a résztvevő fiatalokkal.
Ha meg kellene mondanom, hogy nekem mi volt a legnagyobb élmény, nehezen tudnék válaszolni rá. Talán a múzeum, ahol szobáról szobára járva ismerhettük meg az erdélyi magyarság formakincsét, viseletét, berendezési tárgyait. A szobákban járva többször éreztem, hogy most nagyot dobban a szívem.
Jó volt, hogy hívtak, vártak bennünket a szervezők. Hogy együtt élhettük meg hitünket, magyarságunkat. Jó volt, ahogyan már ismerősként köszöntöttük egymást az érkezéskor, és a viszontlátás reményében búcsúztunk a hazaindulás előtt abban a reményben, hogy 2018-ban találkozunk a Szélrózsán Bükön, 2019-ben pedig ismét a Köz-Ép-Ponton Hétfaluban!
Képgaléria:
Szöveg: Koltainé Somogyi Lilla, fotó: Molnár Kata