– Fájdalmas körülmények között, kórházban íródott az a több mint hetven gondolatsor, ami a Kórházi éjszakák című, a Gyülekezeti és Missziói Osztály, valamint a Luther Kiadó gondozásában olvasható könyvben megjelent. Mit jelent számodra a betegség?
– Korábban nem voltak látványos betegségeim, ezért ez a 2015-ben történt durva esemény nagyon megrázott. Összeesésem után majdnem egy nap telt el addig, hogy megtaláltak. Kómába estem, majdnem egy hétig nem voltam tudatomnál. Ez a betegség minden előzőhöz képest is egészen más volt. Úgy éreztem: megállítottak. A fizikai nehézségeken túl óriási feladat volt, hogy felfogjam, megértsem és kibontsam: mit jelent számomra ez az újfajta helyzet. Ez adta a motivációt arra, hogy ne csak fejben, hanem manuálisan, azaz írásban is foglalkozzam a gondolataimmal.
– A 21. század emberének a betegség, a fájdalom mintha tabunak számítana. A mai korszellem az sugallja, mintha el kéne hárítanunk magunktól azt, hogy betegek vagyunk, hiszen ettől a külvilág számára sérülékenynek tűnhetünk. Ezzel szemben te – saját élethelyzetedet bemutatva – felvállaltad a vívódást, a küzdelmet. Verseid sok betegnek segítséget jelenthetnek, hiszen rámutatsz arra, hogy a betegségekkel, fájdalmakkal jó belülről, azaz a lélek mélyén is foglalkozni.
– A kórházban kérdéseimmel ostromoltam az orvosokat, a látogatóimat. Nagyon sokat vitatkoztam. A jó szándék – főleg a látogatóim által – jelen volt, de alapvetően a bizonytalanság vett körül. Talán jól kifejezi mindezt, hogy mind a mai napig nem sikerült kideríteni, hogy mitől estem össze, a kórházban is csak a járulékos tünetek alapján kezeltek. Nem volt kézenfekvő számomra, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe, és azt sem tudtam, hogyan fogok én ebből meggyógyulni. Egy hónap után már az is kérdés volt, hogy mennyi idő után fogok meggyógyulni. Rá voltam kényszerítve az önálló válaszkeresésre.
– A Kórházi éjszakák című kötetben született versek keletkezéstörténete is nagyon megrázó. A kórházi ágyon, sötétben keletkeztek a lírák.
– A virrasztás hozta elő ezeket az alkalmakat. Amúgy is „éberen alvó” vagyok, a kórházban a fizikai fájdalom miatt végképp nem találtam a helyemet. Ez a helyzet kényszerített arra, hogy valamit csináljak. Először gondolkodtam, vívódtam, majd megszülettek azok a gondolatok, amiket úgy éreztem, hogy le kell írnom. Ennek tényleg ki kellett találni a technikáját, hiszen a kórteremben csak néhány jelzőfény világított. Írás közben a betűket nem láttam, az ujjamat használtam ahhoz, hogy jelezzem magamnak: hol tartok a papíron. Nem egy esetben előfordult az is, hogy egymásra írtam sorokat. Annyira a pillanathoz kötődnek ezek a gondolatok, hogy ha nem írom le őket, akkor azok a magam számára is elvesznek. Ezért a leglehetetlenebb körülmények között próbáltam ezeket a gondolatokat rögzíteni. Ez úgy tűnik, sikerült. Végül két jegyzetfüzetet írtam tele.
– A betegségen túl a kötet egyik központi témája a hit és az angyal kérdése. Minderre már a könyv borítóján is látható utalás.
– Nemcsak teológiai tanulmányaim által, hanem hétköznapi hívő emberként is közel áll hozzám Luther Márton gondolkodása. Fiatal koromban rendszeresen olvastam Luther imádságait. Luther nagyon komolyan veszi a mentőangyal szerepét. Gondoljunk csak az esti imádságra, melyben így fogalmaz: „Szent angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam.”
Volt néhány olyan helyzet az életemben, ami után magam is úgy gondoltam, hogy nem véletlenül menekültem meg, hanem őrzőangyalom „szolgálatban” volt. Többek között olyan autóbalesetet szenvedtem, amikor olyan autóból szálltam ki sértetlenül, amit a biztosító totálkárosnak akart nyilvánítani. A két éve történt betegségem után az öcsém – aki az egyik leghűségesebb látogatóm és segítőm volt – azt mondta, hogy hivatásos túlélőnek tekinthetem magam. Én nem magamat tekintem annak, hanem ezt az angyalomnak köszönhetem. A borítón szereplő kép azért is fontos, mert a kis szobrocska az enyém. A stuttgarti Kirchentagról hoztam haza, a kórházban ott volt a polcomon.
– Amennyiben a betegség küzdelmére és a gyógyulási folyamatra gondolunk, akkor mit ajánlanál a betegségben küzdő embereknek és azoknak, akik hozzátartozókként mennek a betegágyhoz?
– Az alatt a három hónap alatt, amíg én kórházban voltam az volt a legnagyobb tanulság, amire bent rájöttem: először el kell fogadni a betegséget, azt, hogy én most beteg vagyok. Utána keresni kell a gyógyulás lehetőségét. Nekem azt kellett elfogadnom, nem biztos, hogy ugyanabba az állapotba fogok kerülni, mint amiben a betegség előtt voltam. Az utolsó hónapban – ez is szerepel a kötetben – az ezzel való szembesülés nagyon komoly programommá vált: nem vártam a gyógyulást, a kórházból való kijövetelt, hanem készültem rá. Arra készültem, hogy nincsenek már száz kilométeres biciklitúrák és negyven kilométeres gyalogtúrák, hanem lehet, hogy mankóval kell élnem. Én az ebben való megnyugvásban erősödtem, így tudtam gyógyulni és ehhez kaptam meg a további gyógyulás lehetőségét. A kötetben már nem szerepel, de június végén elhagyhattam a mankót.
– Már többször említettük a küzdelmet. A verseket olvasva rádöbbenhetünk, hogy az élethelyzet megváltozásával az ember nemcsak önmagával, de sok esetben Istennel is viaskodik. Mindezt a kórházi ágyon te is megtetted, sőt, a kötetben olvashatjuk is. Hogyan élted ezt meg?
– Jöttek olyan bátorítások, hogy „Higgy, bízzál, és akkor meggyógyulsz!” Nagyon erősen tiltakoztam ezek ellen, nem tudtam ezt elfogadni. Betegségem alatt Istennel is ugyanúgy vitatkoztam, mint az orvosokkal, vagy a látogatóimmal. Lutherre utalva mondhatom, hogy a hadakozás során a rejtőzködő Istennel találkoztam. Hiszem, hogy a betegség gyötrelmei alatt Ő ott volt a háttérben. Nem adott közvetlen bátorítást, nagyon rejtve mozgatta a szálakat, de ott volt. Úgy tudtam a hitben megerősödni, hogy elfogadtam: ha nem is látom mindig a keze munkáját, Ő akkor is ott van. Erre a rejtőzködő Istenre ráhagyhatja az ember magát, legyen bármilyen kétségbeesett helyzetben is.
– Az Eötvös József Főiskolán főiskolai docensként gazdasági kérdésekről tartasz előadásokat. Emellett fotózol és verseket is írsz. Honnan jött a versírás?
– Mindig valamilyen megérintettség, megszólítottság foglalkoztatott. Mint mindenki más, én is kamasz koromban kezdtem el verseket írni, aztán abbamaradt. Akkor kezdődött újra, amikor 2007-ben elkezdtem fotózni. Ahogy a fényképezőgép keresőjében megláttam a képet, úgy született néhány gondolat. Néhány soros verseket, töredékeket írtam. Kialakult bennem az a készség, hogy ha valamilyen különleges pillanatba kerülök, abból vers lesz. Ilyen egy másik emberrel való új kapcsolat, de például most ősszel fotós társaimnak volt kiállítás megnyitója, ahol mások fényképei alapján született egy versem.
forrás: evangelikus.hu
szöveg: Galambos Ádám, fotó: Ligeti László
Dr. Sramó András: Kórházi éjszakák
Gyülekezeti és Missziói Osztály, Luther Kiadó, 2017
96 oldal
ISBN 978-963-380-096-6
