Ha el tudunk képzelni lehangoló időjárást, akkor az ezen a novemberi szombaton minden „arcát” megmutatta: esett, fújt a szél, sötét volt és hideg. A kedélyromboló külső körülmények „orvossága” ilyenkor egy meghitt, meleg szoba, jó társaság, kedves ismerősök, érdekes program, barátságos mécsesek fénye, némi ennivaló és testet-lelket melengető forró italok. Mindezzel, és vendégszerető fogadtatással várták az ország különböző pontjairól érkező evangélikus lelkésznőket Balogh Éva, Pintér Márta lelkészszervezők, Magyarkúti Gyuláné Tóth Katalin fasori lelkész – mint háziasszony –, valamint a szervezők segítője, Völgyessy Szomor Fanni énekesnő – nem mellesleg szintén a „háziak” részéről, hiszen fasori gyülekezeti tag.
A téma a testi-lelki gyógyulás, gyógyítás, amely a lélekkel foglalkozók számára azért is fontos, mert hivatásuk során nap mint nap találkoznak segítségre szorulókkal, krízisben lévőkkel, gyászolókkal, miközben meg kell őrizniük saját mentális egészségüket, teherbíró képességüket, hogy valóban gyógyító szóval és tettekkel lehessenek jelen a rájuk bízottak mellett.
Isten ereje és segítsége nélkül ez nem lenne lehetséges, ez az alap, amelyről indulunk – ahogyan a délutánba húzódó nap is áhítattal kezdődött. A házigazda-lelkésznő, Magyarkúti Gyuláné Tóth Katalin azt az igét hozta el, amelyben Pál apostol az őt kínzó tövisről beszél. A lelkésznő igemagyarázata alapján ki-ki végiggondolhatta, hogy mi az a tövis, amely őt magát esetleg megbetegíti, és a legnagyobb bajt idézi elő: eltávolítja Istentől. Pál töviséről nem tudunk semmi konkrétumot, csak azt, hogy alázattal fogadta el, és még közelebb vitte őt gyengesége és erőtlensége Jézus Krisztushoz, Urához és Megváltójához. Ennek az igeszakasznak (2 Korinthus 12,5 kk) a lezárásában már ott az evangélium, a kapaszkodó: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” Ha az értelmet keressük a kínjaink, szenvedéseink mögött, akkor erre, és a másik páli igére tekintsünk: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8,28).
A nap folyamán Fanni többször is énekelt nekünk, így az áhítat után is őt hallgathattuk.
A folytatásban a nap egyik meghívott előadója, Vajdics Anikó tanár, pszichodráma vezető vette át a kis csoport foglalkoztatását. Anikó elmondta magáról, hogy 28 éve foglalkozik pszichodrámával, 10 éve vezetőként csinálja, azért lett nagy híve ennek a módszernek, mert cselekvő módon foglalkozhatunk magunkkal, miközben fontos lelki terheket tehetünk le és oldhatunk meg gyógyításra váró fájó gondokat. Kapcsolata az evangélikus egyházzal a KÖSZI Megálló istentiszteleteivel kezdődött, először a fiataloknak tartott interaktív játékokat. Mind mondta, nagy izgalommal jött el erre a napra, hiszen lelkésznőkkel még soha nem foglalkozott. Hitéről is beszélt: érdekes fordulata életének, hogy bár görög katolikus családban született, ez évben református férje (aki a Bethesda-kórház alapítójának leszármazottja) révén konfirmált.
Anikó rámutatott arra is: a lélekkel foglalkozó emberek hajlamosak a testet elhanyagolni. Ez nem jó: a léleknek az kell, hogy a test is jól legyen. Az összefüggésről, ami lélek és test betegsége, illetve gyógyulása között fennáll, ma már szerencsére egyre több tényt tudunk, és tenni is lehet azért, hogy a gyógyulni vágyó megkapja a szakszerű segítséget.
Ebéd előtt került sor Voelkerné Kovács Márta lelkésznő előadására. Az előadás szót rögtön javítom is egy megragadóan őszinte, szívbe markoló és erőt adó bizonyságtételre. Márta vönöcki lelkészként szolgált lelkész férjével, Kovács Imrével, három gyermekük született. Isten igazi társakat adott nekik egymásban. Több mint két évtized házasság után, egy gyógyíthatatlan betegségben, három év keserves küzdelem után, Imre hazatért Urához. Márta ennek az időszaknak néhány felkavaró emlékét is megosztotta velünk. Szavai mégsem a veszteséget, a reménytelenséget, hanem Isten nagyságát, szeretetét mutatták fel. A nap témájáról, hogy miből kell gyógyulnunk, és miben áll a gyógyulás, életük példájával válaszolt. Márta elmesélte azt a nem mindennapi történetet is, hogy évekkel férje halála után hogyan talált társra, egy régi ismerős személyében. Ma már ismét házasságban él, tovább végzi lelkészi szolgálatát, férjével annak ellenére tudnak egymás támaszai lenni, hogy nem egy kontinensen élnek jelenleg.
Gyógyulnunk – mutatott rá –, abból kell, ami megakadályoz abban, hogy Isten szeretetét átéljük, elfogadjuk, továbbadjuk. S gyülekezetünk felé akkor tudunk „gyógyítva gyógyulóként” fordulni, ha integráljuk magunkban a ránk bízottak megértett élettörténeteit. Nem számít, ha magunk is tele vagyunk sebekkel – ez a realitás. De, Anselm Grünt idézve, tudnunk kell: ezek a sebek repedések a lelkünkön, ahol Isten kegyelme beszivárog az életünkbe. Akkor gyógyítunk, mondta a lelkésznő, amikor a saját gyógyulásunkról tudunk vallani. Hiszen sebeink érzékennyé tesznek mások sebeire.
Vallomása után sokan éreztük, hogy hozzá kell szólnunk, és nagyon jó, hogy viszonylag kis csoportban, igen jó beszélgetés alakult ki. Márta személyisége, derűje, és mindaz, ahogyan a tragédiáról és a megújulásról beszélt, sok érzelmet hozott elő a résztvevőkből.
A nap további történéseiből, a pszichodráma-játékokból, amelyben e sorok írója is részt vett, több nem osztható meg, annyira mély és őszinte érzelmeknek lehettünk tanúi. Csak felsorolás szinten lehet tehát említeni, hogy „készítettünk” mobilszobrot egy szociometrikus gyakorlat során, feltártuk gyengeségeinket, rákérdezhettünk erősségeinkre, igazi, mély beszélgetéseket folytattunk párokban, sokat mozogtunk, hogy megfigyeljük, a testünk miként jelez lelkünk állapotáról, a nap végén pedig táviratot írtunk valakinek, akinek a gyógyulásában szerettünk volna segíteni. Ez a valaki mi magunk is lehettünk... – s az időben is szabad volt utaznunk, a múltba és a jövőbe is.
Aki még nem vett részt hasonlóban, most átélte: a pszichodráma olyan játék, mint az igazán jó játékok: míg együtt vagyunk nevetve-sírva, addig fontos dolgokat tanulunk meg magunkról és a világról, s a csoport tagjait közel hozza egymáshoz. Fontos, hogy a lelkésznők megtapasztalták, hogyan lehet ezzel a módszerrel dolgozni, mert, amint Anikó hangsúlyozta, a lélekgyógyász is gyógyulásra szorul, nem szabad elhanyagolnia saját magát a segítő hivatásban lévőnek!
Forrás: evangelikus.hu / Szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya, fotó: Völgyessy Szomor Fanni
