Személyes beszámoló az elváltak lelkigyakorlatáról
Biztonságos közegben, Isten jelenlétében tehették fel kérdéseiket, mondhatták ki veszteségeiket, és léphettek új útra az elváltaknak szervezett lelkigyakorlat résztvevői. A találkozónak a Szív Lelkiségi Központ adott otthont Tahiban augusztus 21–24. között. Az alkalmat e sorok írója mellett Németh Zoltán, a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodája Gyülekezeti és Missziói Osztályának vezetője és Szakács György gyülekezeti referens vezette.
A záró istentiszteleten elhangzó igehirdetést az LGT soraival kezdtem: „Valaki mondja meg, milyen az élet / Valaki mondja meg, miér’ ilyen / […] Valaki mondja meg, hogyan kell élni / […] Valaki mondja meg…” Sokszor vágyunk arra, hogy valaki végre magyarázza el, miért nem sikerült a házasság, hogyan kell úgy élni, hogy tartós legyen. Válás közben, válás után arra döbbenünk rá, hogy a szüleinktől hozott mintáink, párkapcsolat során szerzett tapasztalataink nem hozták el számunkra a boldogságot. Fájdalmakat, szégyent, csalódást kell megélnünk, és fogalmunk sincs, mibe vagy kibe kapaszkodjunk. Az elváltak lelkigyakorlatára talán többen azzal a vággyal érkeztek, hogy feleletet kapjanak a múlt kérdéseire, és kézzelfogható tanáccsal bocsássuk útra őket. De ennél sokkal nagyobb dolog történt.
A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának Gyülekezeti és Missziói Osztálya a házasság és az elköteleződés évében nemcsak azokat kívánta megszólítani, akik boldog házasságban élnek, hanem azokat is, akiknek az élete a válás fájdalmával terhelt. Hiszen ők is a gyülekezeteinkhez tartoznak, és nekik is szükségük van arra, hogy Isten gyógyító közelségében átélhessék: van új kezdet. A Gyógyító jelenlét – Lelkigyakorlat elváltaknak program éppen ezt a célt szolgálta: biztonságos közeget teremteni, ahol fel lehet tenni a kérdéseket, ki lehet mondani a veszteséget, és Isten jelenlétében lehet új útra lépni. A lelkigyakorlat íve a múlt feldolgozásától a jelen elfogadásán át a jövő felé fordulásig vezet. A résztvevők végigjárhatták azt az utat, hogy szembenéznek a múlt árnyaival és ajándékaival, kimondják, mit tanultak és mit siratnak el, megéljék, hogy nincsenek egyedül, Isten ismeri és megszólítja őket, és végül rálássanak arra, hogy a jövő nemcsak veszteségekből áll, hanem új bizalomból és új kezdetekből is épülhet. „Új szempontokat kaptam az életem ezen szakaszának szemléléséhez, bátorítást a továbblépéshez” – fogalmazta meg az egyik résztvevő.
A lelkigyakorlat nem tréning volt. Ez az ív nem úgy valósult meg, hogy a vezetők előadásokat tartottak, és a résztvevők megosztották érzéseiket, tapasztalataikat, hanem mindez a szemlélődő imában, az Istennel való kapcsolat bensőségességében történt. A csend, a megállás, a szemlélődés nem az értelmet, hanem a szívet szólította meg. Így vonódtak be a résztvevők a bibliai történeteken keresztül a Jézussal való meghitt közösségbe. Ahogy az emmausi tanítványok mellé odaszegődött Jézus, és szelíd kísérőjük és formálójuk lett életük gyászában, ahogy a samáriai asszonnyal a déli magányában szóba elegyedett, úgy volt a résztvevők életének is kísérője, formálója és átalakítója. Az imában olyan módon lehet találkozni Jézussal, ahogyan a történetek szereplői tették – aki ugyanakkor a jelenbe lépett be, a résztvevők személyes életterébe. Jézus itt és most volt jelen.
Különös élmény volt a tizenkét résztvevővel együtt lenni a csendben úgy, hogy a szilencium ideje alatt nem szóltunk egymáshoz, mégis meghitten kapcsolódtunk. Jó volt megélni azt a bizalmat, ahogyan a jelenlévők kinyitották lelküket, és megosztották érzéseiket, történetüket, dilemmáikat. Jó volt látni az egymásba kapaszkodó tekinteteket, azt a bátorságot, hogy könnyeiket sem szégyellték egymás előtt. Jó volt Krisztus testében és vérében részesedni. Jó volt az utolsó este egy pohár bor mellett felszabadultan játszani és nevetni.
Valaki így összegezte: „A csend szépségére való újbóli rácsodálkozást, jó gondolatokat” kapott a hétvégétől. Nem kész válaszokat adtunk, hanem többet: együtt kerestük Isten gyógyító jelenlétét. És ahol ő jelen van, ott mindig van új kezdet. Ezt a tapasztalatot tudták a résztvevők hazavinni, és ezzel tudja minden hasonló lelkigyakorlat újra és újra megajándékozni azokat, akik eljönnek rá.
A szerző evangélikus lelkész, lelkigondozó.
A cikk először az Evangélikus.hu honlapon jelent meg. (Szerző: Heinemann Ildikó)
