Értem én a liliomokat, az égi madarakat, a tésztát meg-kelesztő kovászt, a magától növekedő vetést, a korongon formálódó agyagot és a többit. Értem én, hogy az Isten országa valami egészen különleges, csodálatos dolog, amely ugyanakkor szerves része a mindennapi életünknek.
De kell még valami a liliomok, madarak, magvak, a maguktól növekedő vetések és tészták, finom mozdulatok által formálódó edények mellé, nem? Az ember. Pontosabban emberek. Nem azokra az emberekre gondolok, akik vetnek és aratnak, tésztát gyúrnak, edényt formáznak. Hanem sokkal inkább olyan emberekre, akik ezt a rejtett ki-bontakozást megélik, akiknek az élethez, a másik emberhez, a teremtett világhoz való viszonyában ez valósággá is válik.
Balogh Éva ilyen ember volt. Bibliai, jézusi értelemben vett liliomember. Madárember. Vetésember. Kovászember. Cserépedényember. Egészen különleges az a gyengéden, finoman megjelenő kibontakozás, ami összekapcsolja ezeket a nagyon különböző jézusi, bibliai hasonlatokat. Jelen van a liliom szépségében, a madár röptében, a tészta kelésében, a vetés növekedésében, az agyag formálódásában.
Így volt valóság Éva életében az Isten országa. Nem is csak az életében úgy általánosságban, hanem magában a személyiségében. Annak a gazdagsága is lenyűgöző volt, hogy ez mennyi formában tudott alakot ölteni általa. Ugyanúgy tudott bán-ni a szavakkal – és ugyanolyan finomsággal formálta azokat is –, mint a különböző anyagokkal: textíliával, festék-kel, agyaggal. Valami mindig érlelődött vagy formálódott a szívében, az ajkain, a kezei alatt, amit gyakran néztünk álmélkodó csodálattal, máskor pedig türelmetlen, sürgető várakozással. Ugyanakkor megrendítő volt látni, ahogy a benne élő Isten országának megvalósulásáért hogyan küzd önmagával, testi, fizikai létéből adódó korlátaival.
Nekünk nincs fülünk és szemünk hallani és látni a földből kibújás, a növekedés, a szárnyalás, a megkelés, a formálódás kínját, a sejtek, részecskék egymáshoz feszülésének szemmel látható küzdelmét, fülsiketítő hangját. Éva ezt is láthatóvá és hallhatóvá tette. És ezt is egészen halkan, diszkréten, de nyilvánvalóan.
Nehéz helyzetben vannak azok – azok a nagyon kevesek –, akik az Isten országa után nem csupán vágyakoznak, hanem benne élnek, illetve akikben az benne él. Mert végtelenül kiszolgáltatottak és sebezhetők. Durva vagy nemtörődöm kezekben, rossz szándékú vagy egyszerűen csak figyelmet-len léptű cipőtalpak között kell életben maradniuk és növekedniük. És nekik csak finom eszközeik vannak az önvédelemre, a saját érdekeik érvényesítésére. Liliom-, madár-, vetés-, kovász-, cserépedény-emberségük meg-élésére.
Saját elmondása szerint agyagozni azért is szeretett, mert azt nem lehet elrontani. Vagyis ha elrontott valamit, elölről tudta kezdeni, ki tudta javítani. Nem képződött hibás termék vagy hulladék. Ha pedig egy edény nem úgy sikerült, mint elképzelte, akkor elfogadta a maga egyediségében. Nem azt mondta, hogy nem sikerült, hanem azt, hogy így sikerült.
Milyen sokat mond ez a saját alkotómunkájáról tett ki-jelentés többek között az isteni kegyelemről, Isten ember-szeretetéről is! Éva hitéről és istenképéről. Végső soron Éva minden munkájában, minden szerepében, másokhoz való viszonyulásában ezt a kegyelem- és szeretetteljes bánásmódot jelenítette meg. Nem utolsósorban azért is, mert neki is erre volt – lett volna – szüksége emberi kapcsolataiban is.
Egy-két évvel ezelőtt egy nála tett látogatásom alkalmával egy szalvétába csomagolt, tenyérnyi méretű ajándékot nyújtott át nekem. Nem tudtam, hogy mit rejt a csomagolás. Mint kisgyerek, ha ajándékot kap, ujjaim tapintásával próbáltam kitalálni, mi is lehet a szalvétába tekerve. Ez a nem túl erős nyomkodás elég volt ahhoz, hogy egy roppanás hangjának kíséretében nyilvánvalóvá váljék számunkra, hogy tönkretettem az ajándékot, mielőtt még kicsomagol-tam volna. Széthajtogattam a szalvétát. Egy törött szárnyú angyal feküdt a tenyeremen.
Szöveg: Németh Zoltán
(Forrás: Evangélikus Élet / Evangélikus.hu)