A programmal a szervezők ezúttal nemcsak a presbitereket kívánták megszólítani, hanem a gyülekezetek és intézmények munkatársait és azokat az aktív egyháztagokat is, akik valamilyen formában feladatot, felelősséget vállalnak egyházunk építésében – így lett az alkalom egyben országos missziói nap is. Míg a legutóbbi EPOT-ot 2022 szeptemberében az „Elfogadtál és elhívtál” mottó jegyében a tanítványi létre fókuszálva rendezték meg, addig most Túrmezei Erzsébet diakonissza költő verse – énekeskönyvünk 475. éneke – második versszakának kezdősora jelölte ki a találkozó gerincét. Így a programok ezúttal azt járták körül, mit jelent „szolgálatra, tettre készen” jelen lenni az egyházban.
Az EPOT résztvevőit ezúttal is a Johann Gyula vezette budapesti evangélikus rézfúvósok köszöntötték, majd a hivatalos megnyitó előtt Bence Gábor, az Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet igazgatója énekeltette meg őket.
Lelkiség és gyakorlati cselekvés
Prőhle Gergely országos felügyelő a köszöntőjében felidézte: a legutóbbi, jó két és fél évvel ezelőtti EPOT egyszerre volt a hálaadás és az erőmerítés alkalma. A mostani találkozó ugyancsak azért szerveződött, hogy ki-ki erőt gyűjthessen az előtte álló szolgálathoz.
Elhívás és tett – ebben rejlik keresztény evangélikus létünk titka. A lelkiségre és a gyakorlati cselekvésre egyaránt szükség van. Az elkövetkező időszakban sok olyan impulzus ér majd bennünket – utalt a közélet aktualitásaira és a jövő évben esedékes országgyűlési választásokra –, amelyek próbára tehetnek bennünket. Történjen bármi, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28), és ezt az egységet próbáljuk minden körülmények között megőrizni.
„Meggyőződésem, hogy fel kell készítsük közösségeinket egy olyan jövőre, amikor ugyan kevesebben vagyunk, de a hittel teli együttlétek, a közös munka akkor is jó körülmények között kell, hogy végbemenjenek, ha ezt nem támogatják súlyos állami milliók” – fogalmazott, majd kiemelte: egyházunk „nem morcosok klubja, hanem szeretetben együtt lévő közösség”, amely Krisztusban nagy tettekre képes.
Beteljesíteni, ami ránk bízatott
A plenáris rész elején a jelenlévők a szolgálatba állás fázisairól – elhívás, kihívás, meghívás – hallhattak egy-egy minielőadást.
Elhívás. Elsőként Varga Gyöngyi teológus, lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Teológia Tanszékének tanszékvezetője Mózes elhívásának történetére (2Móz 3–4) irányította a figyelmet, és felvázolta azt a rendkívüli párbeszédet, amely Isten és Mózes között játszódott le.
Mózes kérdése mindannyiunk alapkérdése: ki vagyok én? Erre Isten válasza tömören annyi: „…én veled leszek!” Mózes azt is megkérdezi az Úrtól, hogy ő kicsoda. Isten válasza – „Vagyok, aki vagyok” – arról tanúskodik, ő az élő, a létező. Mózesnek kétségei vannak afelől, vajon fognak-e hinni neki, de Isten felvértezi őt az előtte álló feladatra, eszközöket ad a kezébe ahhoz, hogy megmutathassa Isten erejét. Mózes azonban továbbra is szabódik, kijátssza az adunak gondolt kártyáját, és arra kéri Istent, küldjön mást helyette erre a feladatra. Isten azonban nem vonja vissza az elhívást, hanem társat ad Mózes mellé, hogy ne legyen egyedül, amikor az Úr akaratát követi.
A hezitálás, az értetlenkedés, az ellenállás, amely kirajzolódik ebben a történetben, az általános emberi reakciót tükrözi, és más ószövetségi próféták elhívásában is tetten érhető – mutatott rá Varga Gyöngyi. A próféta egyetlen lehetősége a teljes bizalom útja, nincs alternatívája az Istenre való ráhagyatkozásnak. Nem tudhatja biztosan, hogy sikeres lesz a küldetése, nem kap erre garanciát, de belső szabadsággal hirdetheti Isten akaratát; igehirdetése mindig a reménység cselekedete. Prófétálni annyi tesz: a közösséget döntés elé állítani és arra biztatni, válassza az életet. A prófétai szó mindig erővel telített hang, az élet sűrűjében hangzik fel, sebek és remények közepette, a gyógyulás pedig Isten szándékaiban valósul meg.
Kihívás. Akinek elhívása van, az kihívást is kap – szögezte le mondanivalója elején Járay Márton református lelkész, lelkigondozó, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi tanársegédje. A kihívás hasonló egy vektorhoz: nemcsak eleje és vége, hanem iránya is van, ráadásul valamiféle erő is meghatározza.
Nagyon fontos az az állapot, amelyben a kihívás ér bennünket. Vajon az a stabil pont olyan hely, ahol valóban jó, hogy ott vagyok; egy Isten által adott erős vár, amelyre tényleg szükségem van? Vagy csak megszoktam, belekényelmesedtem, de közben már nem tesz jót nekem? – sorolta a kérdéseket az előadó, hozzátéve: ha ezt megértem, akkor megértem az erőt is, amely innen kihív. Vajon azért történik, hogy meg tudjak maradni az Istentől kapott elhívásban – vagy a sátán táplálja, és ő tesz próbára ezáltal?
Az evangélikus és a református lelkészek jóllétét feltérképező felmérések eredményeiből kiindulva néhány olyan kihívást sorolt, amelyekkel jó eséllyel az egyháztagok is találkoznak. Így említette azt, hogy tudunk-e egyensúlyt teremteni a magánélet (család) és a munka (szolgálat) között. Biztosan egyedül kell-e megbirkóznunk minden feladattal, vagy tudnánk segítséget kérni az elvégzésükhöz? Szükségszerű-e, hogy magányosnak érezzük magunkat az Istentől kapott elhívásunkban, vagy lehetnének velünk, értünk imádkozó társaink? Jól vagyunk-e a saját testünkben? Utóbbi is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy beteljesíthessük, ami ránk bízatott.
Amikor tehát kihívással találkozunk – fogalmazta meg Járay Márton –, a következőket kell végig gondolnunk: mi áll mögötte? Ellenálljunk vagy induljunk? Mi az az új, ahova meg akarunk érkezni? Ki segíthet nekünk ebben? Ha ezekre tudjuk a választ, akkor meg tudunk birkózni a helyzettel.
Meghívás. Ha csodákat élünk át, hogyan történhetne meg az, hogy ne beszéljünk ezekről? – tette fel a kérdést Südy György, a Pesterzsébeti Evangélikus Egyházközség felügyelője, miután őszintén szólt élete legmélyebb pontjairól (pánikbetegségéről, öngyilkossági gondolatairól, gyógyszerfüggőségéről), és bizonyságot tett arról, hogyan szabadította meg ezektől Isten.
A „meghívás” nem csak a lelkész feladata – hangsúlyozta. Ha komolyan gondoljuk, hogy aki nem jut hitre, az elkárhozik, akkor a mi felelősségünk is, hogy az örömhír eljusson az emberekhez. Avagy miként döntjük el, hogy kire mondjuk azt, hogy az ő üdvössége nem számít…? És egyébként is: ha Jézust az életünk részének, a párunknak tekintjük – akkor hogyan lehetne ő olyasvalaki, akit ne mernénk mások előtt felvállalni?
A hívogatásunk megnyilvánulhat imában, szóban és tettben is. Kikért szoktunk imádkozni? Hogyan fogadjuk az újonnan betérőket? Olyan életet élünk-e, amelyen megmutatkozik a hitünk? – sorolta az előadó, hozzátéve: ha úgy érezzük is, számunkra nem komfortos a nyilvános tanúságtétel, Isten ehhez is erőt tud adni. Első lépésként egy mosoly, egy gesztus is megteszi. „Gyakorlásképpen” azt kérte a résztvevőktől, forduljanak a közvetlen környezetükben helyet foglalók felé, és mondják nekik: „Örülök, hogy itt vagy!”
A rövid közjáték után zárásképpen azt kérte: „Tegye fel a kezét, aki ezek után nem fog hívogatni az egyházban!” Majd így summázott: „Senki? Misszió: pipa!”
Zarándoklat, egyetem, EKOT
Az újbóli közös éneklést követően néhány konkrét meghívás hangzott el. Koszta István, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökhelyettese rövid köszöntőjében arról a hitbeli egységről szólt, amely a történeti különállás ellenére egymáshoz köti a Kárpát-medencében élő evangélikusokat. Egyúttal hívogatott a barcasági és a királyföldi csángó magyarok harmadik zarándoklatára, melyet 2026. július 2. és 5. között tartanak majd Barcaság és Hétfalu gyülekezeteiben. Emlékeztetett: jövőre kerek évfordulója lesz annak, hogy az erdélyi magyar evangélikus gyülekezetek 1886-ban kiváltak a szász egyházból, és a Magyarországi Evangélikus Egyház Tiszai Egyházkerületéhez csatlakoztak.
Korányi András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora az egyetem sokszínű képzéskínálatának két elemét – a katekéta-lelkipásztori munkatárs alapszakot, illetve a mentorlelkész és lelkészi hivatásgondozás szakirányú továbbképzést – ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, mondván, itt új inspirációt nyerhetnek elhívásuk kapcsán ahhoz, ami esetleg a mindennapokban teherré vált.
Szidoly Roland, az országos iroda gyülekezeti és missziói osztályának osztályvezető-helyettese, a gyermek- és ifjúsági munkaág vezetője szintén nagyszabású programot ajánlott a jelenlévők figyelmébe: szeptember 27-én rendezik az evangélikus konfirmandusok országos találkozóját (EKOT).
„Szeressétek a lelkészeiteket!”
Miként gyakorolhatjuk hitünkből fakadó küldetésünket, miközben hűségesek maradunk a Szentírás üzenetéhez? Hogyan válhat valaki nemcsak szolgálóvá, hanem az evangélium hiteles továbbadójává? A plenáris program utolsó részében ezeket a kérdéseket járták körül a Szolgálatra készen – hogyan tovább? című panelbeszélgetés résztvevői. A beszélgetés moderátora, Galambos Ádám, az országos iroda gyülekezeti és missziói osztályának gyülekezeti referense, az Evangélikus Információs Szolgálat munkatársa először a különböző szolgálati ágak küldetéséről, felelősségéről kérdezte a vendégeket, akik személyes élettörténetükbe ágyazva válaszoltak neki.
Malik Péter Károly, a Filadelfia gyülekezet lelkésze a lelkészi elhívással járó felelősség mértékét úgy érzékeltette: „A hatalmas szent Isten szavát kellene továbbadnunk, miközben azzal szembesülünk, hogy az emberi szavak ehhez kevesek.”
Szabóné Mátrai Marianna nyugalmazott lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézetének egykori vezetője, a Lelkipásztor teológiai szakfolyóirat korábbi főszerkesztője hozzátette: nagyon nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy egy lelkész mikor lehet elégedett magával, az elvégzett munkájával. „Ha mindenki a mennyországba kerül? Ha minden konfirmandus jön aztán az ifibe?” Magas az elvárás, és ezt nem könnyű hordozni. „Szeressétek a lelkészeiteket, érezhessék, hogy szeretitek őket!” – kérte a jelenlévőktől, ez ugyanis nélkülözhetetlen forrása annak, hogy jóízűen végezzék a szolgálatukat.
Takácsné Papp Erzsébet, a büki gyülekezet felügyelője, katekéta, lelkészjelölt szerint az az erő, amelyet az elhívásunk során kapunk, áthatja az életünket és meghatározza a cselekedeteinket. Liska András régész, muzeológus, a Déli Egyházkerület felügyelője pedig úgy gondolja: a szolgálat nem tud működni akkor, ha valaki az Istenre való teljes ráhagyatkozás nélkül próbálkozik vele.
A folytatásban – Szabóné Mátrai Marianna felszólalása nyomán – a résztvevők megismerkedhettek Eugene H. Peterson (1932–2018) amerikai presbiteriánus lelkész, teológus elméletével a lelkészi szolgálat három sarokpontjáról (azonos című könyve magyarul a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben). Az imádság, a bibliaolvasás és a lelki kísérés a szerző szerint láthatatlan tevékenységek, éppen ezért nagyon könnyű elhanyagolni őket. Ugyanakkor ha ezek hiányoznak, akkor a szolgálat látható elemei – jelenlét a gyülekezetben; ismeret, tudás arról, mi történik, kik tartoznak hozzánk, mik a problémák; és támogatás akár anyagilag, akár más módon – kapcsán azt tapasztalhatjuk: hiába fordítunk rájuk energiát, nem hatékonyak, nem visznek közelebb a célhoz, nem állnak össze egy nagy egésszé. „Ne hagyd abba a láthatatlan tevékenységet, és akkor meglesz az eredménye a látható tevékenységnek!” – foglalta össze a lényeget Szabóné Mátrai Marianna, hozzátéve: ez a presbiterekre is érvényes.
Ugyanígy lelkésznek, gyülekezeti tagnak egyaránt van felelőssége abban is, hogy milyen mentalitással, attitűddel fordul mások felé. Olyan időket élünk, amikor az a módi, hogy mindenki nagy energiával, nagy egóval mutatja magát valakinek – pedig a kereszténység pont azt tanítja, hogy nem önmagunktól leszünk erősek; annak a lendületnek kell bennünk lennie, ami Jézusban is megvolt (vö. Fil 2,5). Ha különbnek tettetjük magunkat másoknál, azzal taszítjuk az embereket – másokat odavonzani, közösséget építeni szerénységgel lehet.
A „milyennek mutatjuk magunkat” tematika a moderátor egy másik kérdésében is visszaköszönt, amikor azt tudakolta: „Van-e evangélikus akcentusunk?” Malik Péter Károly aláhúzta: amikor azt mondjuk, keresztyének vagyunk, akkor azzal voltaképpen azt mondjuk, krisztusiak vagyunk. Jó kérdés, hogy rajtunk keresztül valóban az Urat ismerhetik-e meg az emberek. Liska András hozzátette: nemcsak a nyilvános megszólalásainkkal, hanem a „ráutaló magatartásunkkal” is tudunk tanúskodni róla.
Mennyire feladata egy gyülekezetnek, hogy a civil szerveződésekhez hasonlóan észrevegye és segítse a periférián élőket? – hangzott egy újabb kérdés. Ennek kapcsán Szabóné Mátrai Marianna arra hívta fel a figyelmet, hogy először is a saját közösségeinken belül kellene észrevenni, ha valaki szükséget szenved. Tapasztalata, hogy Isten mindig a gyülekezet elé „tolja”, milyen ügyben kell megmozdulnia, ki felé kell odafordulnia. Liska András ezt azzal egészítette ki: eközben nagyon fontos felismerni, hol vannak a gyülekezet kapacitásának a határai; felelősek vagyunk azért, hogy olyat vállaljunk, amit valóban teljesíteni tudunk.
Malik Péter Károly gyülekezetük cigánymissziója kapcsán látja, milyen az, amikor valaki elindul Jézus útján, tudja, hogy ennek a cselekedeteiben is meg kellene mutatkoznia – de közben nincs stratégiája arra, hogyan élje az életét úgy, hogy például ne kelljen ehhez lopnia. Az intézményesített szolgáltatásaikat úgy alakították ki, hogy az ilyen életvitelbeli problémákra is megoldást kínáljanak, ugyanakkor ennek hosszú távon két veszélye is van: egyfelől az érintett hozzászokik a segítséghez, másfelől a segítségnyújtás professzionálissá válik, és elmarad mellőle a lelki kísérés, pedig a diakóniának és az evangelizációnak kéz a kézben kell járnia.
Zárszóként, a moderátor kérésére, Takácsné Papp Erzsébet így fogalmazta meg, mit helyez útravalóul a jelenlévők szívére: szeressék gyülekezetüket, testvéreiket, lelkészüket; a köszönet és a hála mindig legyen ott a szívükben; sose felejtsék el, hogy a munkában nem vagyunk egyedül, a Jóisten szeretete mindig velünk van.
Hősök, de törékenyek
Ebéd után a szekcióbeszélgetések számos fontos témát – így a misszió, a kommunikáció, a gyermek- és ifjúsági munka, a diakóniai önkéntesség, a gazdálkodás, valamint a romboló és az építő hozzáállás kérdését – tűztek napirendre. Ezzel párhuzamosan az Ararát teremtésvédelmi munkaág, a Luther Kiadó, valamint a szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálat mint egyházunk diakóniai munkájának módszertani központja kínált további előadásokat. Az Andorka Rudolf szociológus emlékére szervezett közéleti kerekasztal a Milyen országban – milyen egyházat? témát járta körül. A lehetőségek piacán pedig számos egyházi intézmény, szervezet, egyesület mutatkozott be. [A következő napokban több szekcióról és előadásról is külön tudósításban fogunk beszámolni. – A szerk.]
A záró istentisztelet liturgiai szolgálatában Fabiny Tamás és Kondor Péter püspökök, a zenei szolgálatban Bence Gábor és a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség zenekara működött közre. Az igehirdetést követő performance-t a SziluArt Műhely diákjai adták.
Szemerei János elnök-püspök 1Kir 19,2–8 alapján tartott prédikációjában felidézte azt a sporttörténelmi pillanatot, amikor Christian Eriksen dán futballista 2021. június 12-én a Dánia–Finnország Európa-bajnoki mérkőzés 43. percében összeesett a pályán, és újra kellett éleszteni. A mérkőzés félbeszakadt, és csak az után folytatódott két órával később, hogy a labdarúgó a kórházból felhívta a csapattársait.
A stadionok nem szoktak hasonlítani a templomokra, és a tévé képernyőjén keresztül is ritkán látunk csodát, de ott és akkor ez történt – elevenítette fel a nem megszokott pillanatokat Szemerei János, majd arról szólt, hogy a sportolókat a modern kor hőseinek tekintjük, akik nem olyan átlagemberek, mint mi. De ahogy Eriksen esete is megmutatta, ők is törékenyek, még ha ezzel szembesülni megdöbbentő és érthetetlen is a számunkra. Illés az Ószövetség legnagyobb prófétája volt – de itt épp arról olvasunk, hogy váratlanul összeomlott, és teljesen eltűnt belőle az élet igenlése. Ugyanakkor elesett állapotában is hitt, mert nem Istenből ábrándult ki, hanem az önbecsülése veszett el – húzta alá a püspök. Azt gondolta ugyanis, most végre megtérések történnek a nép körében, a passzív lelki élet megelevenedik – de nem ez következett, igyekezetének nem lett hatása, és ettől bizonytalanodott el.
Amikor kiment a pusztába, és azt mondta az Úrnak, hogy vegye el az életét, mert nem jobb az elődeinél, akkor a Szentírás „nem vont paravánt köré”. A szentíró talán épp azt akarta, hogy lássuk, a nagy próféták is törékeny emberek, akik Isten segítségére szorulnak, mert önmaguktól összeomlanak.
A sivatag könyörtelen hely, megvolt az esélye, hogy Illés meghaljon. Ekkor azonban egy angyal érintette meg. „Az angyalok Isten szolgálói, de ez az angyal talán ebből a világból jöhetett. Nehezen tudom elképzelni Illés legényéről, hogy tétlenül nézte, mi van Illéssel” – mutatott rá a társas lény voltunkkal járó felelősségre Szemerei János. Az angyal második érintése olyan hatalmas impulzus volt Illésnek, mint amikor egy defibrillátorral újraindítanak egy megállt szívet. Ezután Illés szinte szárnyakat kapott, úgy ment el a Hórebig, ahol fantasztikus istenélményben volt része.
„Érzékeny, törékeny emberek vagyunk, akik sokszor elkeseredünk a tehetetlenségünk, a megfáradásunk miatt. De Illéshez hasonlóan átélhetjük Urunk érintését, gondoskodó szeretetét, ami megújulást és új életet adhat nekünk is” – zárta prédikációját Szemerei János.
Az úrvacsorai alkalmat az MTVA rögzítette, és június 29-én, vasárnap 11 órától felvételről fogja sugározni a Duna Televízió műsorán.
A rendezvény végén a nap műsorvezetői, Mészáros Tamás egyházkerületi felügyelő és Zászkaliczky Anna Eszter kommunikációs referens azzal a ki nem mondott ígérettel búcsúztak az EPOT résztvevőitől, hogy további két versszaka is van Túrmezei Erzsébet versének.
Az EPOT záró istentiszteletének offertóriuma a tervek szerint ősszel megnyíló Szőlőszem Evangélikus Óvoda felszerelésének bővítését támogatja. Az új intézmény kifejezetten autizmus-spektrumzavarban érintett gyermekeket lát majd el, és a rákoskeresztúri Podmaniczky János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola tagintézményeként Cinkotán fog működni. A találkozón befolyt perselypénz a biztonságos, barátságos és a gyerekek fejlődését támogató környezet kialakítását, a játszóudvar felszerelését, beltéri játékok, valamint olyan alternatív kommunikációs eszközök beszerzését segíti, amelyekkel az érintett gyerekek kifejezhetik érzéseiket, gondolataikat. Az új óvodához Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézet (EGYMI) is kapcsolódik majd, amelynek gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus szakemberei nemcsak a cinkotai ovisokkal fognak foglalkozni, hanem utazó gyógypedagógusok hálózataként az ország evangélikus óvodái, iskolái tanulóinak is segítői lesznek. Adományozni online banki utalással az EPOT offertóriumának dedikált oldalán keresztül lehet.
(A cikk először az Evangélikus.hu honlapon jelent meg. Szöveg: Vitális Judit, fotó: Magyari Márton)