A gyülekezeti és missziói osztály évről évre közreadja a lelkészek, gyülekezeti munkatársak, hitoktatók szolgálatát segítő gyakorlati kézikönyvét. Egyházunk 2024-et az ifjúság és az elköteleződés évének, 2025-öt a házasság és elköteleződés évének nyilvánította; az Összetartozunk címmel megjelent kötet sorozatai többek között az ezekre való felkészülést segítik.
Tartalom
ELŐSZÓ, TEOLÓGIAI ALAPVETÉS
Németh Zoltán | Ami különös, az a házasság (5)
Béres Tamás | Társas életünk alapformái (8)
BIBLIAÓRA
Tóth Károly | Hitvallásos hit – hitvalló élet (29)
Gombkötő Beáta | Istentapasztalat a szenvedésben (56)
Harmati Béla László | Gondolkodás a giccsről (83)
Galambos Ádám | Múlt és jelen szolgálói | Évfordulók 2025-ben (108)
ADVENTI ÉS BÖJTI SOROZAT
Vladika Zsófia | Adventi bibliaóra sorozat (179)
Vladika Zsófia | Böjti sorozat (196)
IFJÚSÁG
Baloghné Vincze Katalin | Boldogok a megajándékozottak (219)
Réz-Nagy Zoltán | Házasságok és párkapcsolatok elemzése – a mi okulásunkra (258)
CSALÁDI ISTENTISZTELETEK
Galambos Ádám | Családi istentiszteletek (307)
Az Összetartozunk című online könyv itt érhető el:
Az Összetartozunk című kiadvány PDF változata innen tölthető le.
Összetartozunk | Evangélikus gyülekezeti munkaprogramok
Főszerkesztő: Németh Zoltán, szerkesztette: Galambos Ádám
Gyülekezeti és Missziói Osztály, 2024
Németh Zoltán, a Gyülekezeti és Missziói Osztály osztályvezetőjének Ami különös, az a házasság címmel írt előszava:
Rokonság, család, nemzet, hát persze. Összetartozunk, hiszen egy vérből valók vagyunk! Ami különös, az a házasság. Merthogy annak pont az a lényege, hogy ne ugyanabból a vérből valók legyünk. A vérszerinti összetartozás szempontjából nézve a házasság tulajdonképpen botrány. Skandalum. Ebből is látszik, hogy ezt az intézményt nem mi találtuk ki, hanem maga a Teremtő hozta létre. Mert miről is van szó? Arról, hogy jön valaki kívülről, és belép, betolakodik, befúrja magát az egy vérből valók közé. Oly mértékű kihívást jelent ez a család működésére nézve, hogy évezredeken át – tulajdonképpen talán az utolsó ötven évben változott meg némiképp a helyzet – ezt nem is bízták a véletlenre, vagyis a fiatalokra. Különböző korokban más-más eszközökkel, de a család igyekezett kontrollt gyakorolni a párválasztás folyamata felett. Látjuk Ábrahám szolgáját gondterhelten az Úrhoz kiáltani a kút káváján üldögélve, miután több száz kilométert tett meg annak érdekében, hogy urának rokonságából feleséget vigyen Izsáknak. Látjuk Rómeók és Júliák szerelmét beteljesületlenül kialudni – ha máshogy nem, az életükkel együtt – a két szembenálló család kérlelhetetlen ellenségeskedése miatt. És persze látjuk számtalan példáját annak is, hogy hogyan szerették meg egymást és éltek boldog házasságban olyanok, akik annak idején úgy kötöttek házasságot, hogy a két család egyességét követően „be lettek mutatva egymásnak”.
Nagyon érdekes látni a vérszerintiség igényének és a vérfrissítés szükségességének ellentétéből keletkező teológiai, kulturális, vallási, etnikai stb. feszültséget. Mintha ebben is az „emberi” és az „isteni” ütközne egymással, ahogy nyári viharok alkalmával a hideg és meleg levegő, ahogy a szerelem hevében a férfi és a nő, és ez rengeteg boldogságot és szenvedést tartalmazó drámai történetet eredményezne, egyetlen szóval: életet.
És ha most elhagyjuk a házasság síkját, és a tágabb közösség területére lépünk, mi az, ami az eddigiekből leszűrhető? Vélhetően a kisebb-nagyobb közösségeinkben is az a teljesen érthető emberi elgondolás vezet minket, hogy az összetartozás feltétele valamiféle kulturális „vérszerintiség”, tehát a minél nagyobb mértékben jelenlévő, közösen vallott és hordozott vallási, hitbeli, kulturális, etnikai stb. hagyományelemek és értékek megléte. Ugyanakkor egyetlen közösség, nemzet, társadalom sem maradhat életben, ha nem képes a megújulásra, a „vérfrissülésre”, vagyis ha nem találja meg a módját a kezdetben talán skandalumként megélt külső hatások integrálásának. Enélkül a képesség nélkül a kereszténység biztosan nem maradt volna meg, nem terjedt volna el a világon, de valószínűleg meg sem született volna, elhalt volna még a maga kezdeti „vérszerinti” közegében.
A Názáreti Jézus a zsidóknak botrány volt, a görögöknek bolondság. Skandalum. Ahogy minden udvarias fogadtatás és mosoly ellenére skandalum egy család számára, amikor a gyermekük belép egy vadidegennel az ajtón, és azt mondja: ő itt az életem párja. Ahogy skandalum volt Jézus kortársai közül sokaknak nézni, hogy Jézus kikkel ül egy asztalnál, kikkel vállal közösséget. De minden jel szerint a Jézus által létrehozott asztalközösség tagjainak sem lehetett egyszerű ellenállás, megütközés, gyanakvás és előítélet nélkül egymásra nézni. Elég, ha csak a legszűkebb tanítványi kör összetételére gondolunk.
Tetszetős, de veszélyes gondolat, hogy az egységet közöttünk – akár a házasság, család vagy bármilyen más közösség, pl. a gyülekezet terén – nekünk magunknak kell megvalósítani. Veszélyes, mert az egymással való közösségünk a legjobb módon megvalósított igyekezetünk ellenére sem lesz maradéktalan. (És általában milyen messze vagyunk még ettől a legjobb módtól is!) Mindig maradnak skandalumok, amik véget nem érő viták és ellenségeskedések kiváltói lehetnek, ha pusztán az a célunk, hogy felszámoljuk őket. Amire az összetartozás megvalósulásának isteni módszere tanít talán minket, az épp az ellenkezője az összetartozás általunk történő megvalósításának: ez pedig az Isten által Krisztusban megvalósított összetartozásunk általunk történő elfogadását jelenti. Semmi többet és semmi mást. Ha ő, a másik ember is enged a hívásnak, ott van az asztalnál, akkor semmi más dolgom nincsen ezzel, mint hogy elfogadjam, hogy összetartozunk. Házasságot sem akkor kötünk, amikor már biztosak lehetünk benne, hogy mi ketten összetartozunk. Az összetartozásunk évtizedek múltán sem lesz maradéktalan. Házasságot azért kötünk, hogy mind egymás, mind a környezetünk felé kinyilvánítsuk: elfogadjuk – és ti is fogadjátok el! –, hogy összetartozunk.
A keresztények közösségére, gyülekezetre nézve mindenképpen igaz, hogy nem „ezért-azért”, hanem sokkal inkább „mindenek ellenére” lehetünk a mindannyiunkért életét adó Jézus asztalközösségének együtt a tagjai. De talán senki sem tiltakozik ellene, ha azt mondom, hogy ennek a mondatnak az igazsága a házasságra nézve is érvényes.
Végső soron az emberi vérszerintiségnek és az isteni vérfrissítésnek, életújításnak ugyanaz a mondata: egy vérből valók vagyunk. Csak az nem mindegy, hogy kinek a vérére gondolunk.
A Gyülekezeti és Missziói Osztály ezúton mond köszönetet a szerzőknek, hogy gondolataikkal támogatják a lelkészek, hitoktatók és gyülekezeti munkatársak szolgálatát.
Az Összetartozunk című kiadvány PDF változata innen tölthető le.