– A kórházlelkészség a püspökségektől átkerült a gyülekezeti és missziói osztályhoz. Milyen új kihívásokat hozott, hogy ezzel a szolgálati területtel bővült az osztály munkája?
– Két évvel ezelőtt vettük át a kórházlelkészséget, illetve a kórházlelkészek szakmai kísérését, összesen hét kórházlelkész tartozik hozzánk azóta. Feladatunkat abban látjuk, hogy segítsük és támogassuk a szolgálatukat. Egyházunk pénzkeretet biztosít erre a célra, és az összeget a kórházlelkészek maguk használhatják fel: szóróanyagokra, szakirodalom vásárlására, egyéb költségek fedezésére, a munkájukat segítő lehetőségek igénybevételére. Emellett rendszeresen tartunk kórházlelkészi munkaközösségi üléseket, csoportbeszélgetéseket. Ezeknek mindig van spirituális tartalmuk és szakmai részük is. Eleinte csoportbeszélgetés keretében mondták el a kórházlelkészek a tapasztalataikat, az élményeket és a nehézségeket egyaránt – már csak azért is, hogy mi magunk is képbe kerüljünk, milyen gondok, megoldandó feladatok jelentkeznek ezen a szolgálati területen. Aztán közel egy éven keresztül egy külsős szupervizor szakember önkéntes alapon vállalta, hogy foglalkozik velük, ami alkalomról alkalomra személyes esetmegbeszélésekre adott lehetőséget. Fontos azt is megjegyeznem, hogy a gyülekezeti és missziói osztály hétfős munkatársi csapatából Balogh Éva kolléganőm lett ennek a területnek a felelőse. Ő korábban szintén kórházlelkész volt, tehát azonnal érti, érzi azokat a helyzeteket, problémákat, amelyekről a kollégái beszámolnak, és amelyekre próbálunk a magunk eszközeivel megoldást adni.
– Hogyan jellemezné a kórházlelkészek helyzetét a Magyarországi Evangélikus Egyházban?
– Általában félállásban végzik ezt a szolgálatot, gyülekezeti munka mellett. Vidéken a hozzájuk legközelebb eső városban, Budapesten pedig több kórházban. Fontosnak tekintik, hogy önkéntesek segítségét is igénybe vegyék a munkájukhoz. Például évente szerveznek konferenciákat, ahol az önkénteseikkel együtt vannak, felkészítik és meghallgatják őket. Az önkéntesek lelkesedéséért és elkötelezettségéért nem lehetünk eléggé hálásak. Ezért amikor a kórházlelkészekről beszélünk, az irányításuk alatt tevékenykedő önkénteseket is meg kell említenünk. A kórházlelkészekről pedig azt feltétlenül el kell mondani, hogy nagyon lelkesek és becsületesek. Motiváltan végzik a szolgálatukat, ami óriási kincs, főleg annak tudatában, hogy szakmailag nem részesül kellő megbecsülésben ez a szolgálati terület. Nagyon alacsony a presztízse az egyházi, azon belül a lelkészi szerepek között. Ennek ellenére örömmel végzik szolgálatukat. Ennek egyik oka az, hogy ők maguk közben motiválttá válnak, mert látják az értelmét, a hozadékát. Érzik, hogy szükség van rájuk.
– Milyen a helyzetük, a megítélésük a kórházakban?
– Kevesen veszik figyelembe, pedig ennek a területnek az értékelésekor fontos, hogy nemcsak az adott személy érintett a kórházlelkészi szolgálat vonatkozásában, aki a betegágyon fekszik, hanem a családja, a hozzátartozói is, illetve ott van körülötte az egészségügyi személyzet: a nővérek és az orvosok köre. Ha a lelkész megtalálja, illetve kialakítja a maga helyét, szerepét a rendszerben, akkor egy idő után jelentkeznek a sikerélmények: a betegek éreztetik vele, hogy szükség van rá. De rengeteget számítanak a nővérek és az orvosok visszajelzései, a velük kialakított jó viszony is. Ahhoz viszont, hogy ők megnyíljanak, időnek kell eltelnie, főként olyan kórházban, ahol nincs még kialakult rendszere a kórházlelkészségnek. Mindezt azért is tudom, mert a feleségem szintén kórházi lelkigondozó, és ő is ezt az utat járta be mindkét eddigi szolgálati helyén.
– Tapasztalták, hogy a kórházi személyzet fenntartásokkal kezeli a lelkészeket?
– Nem lehet így általánosítani, de egyfajta „ellenérdekeltség” azért látható és érthető is. Egy kórházi osztályon célirányos munka folyik a betegek gyógyítása érdekében, és minden ennek rendelődik alá. A kórházlelkésznek viszont vannak más szempontjai is, mint például a beteg lelkiállapota, közérzete, illetve az is fontos, hogy ő a teljes embert nézi, nem csak a betegség aspektusából. A kórházi áhítat vagy a beszélgetés nem része közvetlenül a gyógyítás folyamatának, így a lelkész jelenléte lehet zavaró tényező a rendszer működése szempontjából. Vagy egyszerűen csak feleslegesnek tűnhet. A betegek, illetve hozzátartozóik szempontjából sem egyértelmű a helyzet. A közvélekedésben van egy ijesztő felhangja annak, ha már a „pap megy ki valakihez”. Azt az idilli elképzelést, hogy egy kórházi osztályon mindenki – személyzet, betegek, hozzátartozók – alig várja, hogy a lelkész megjelenjen, nyugodtan el lehet engedni. A támogatás és a fogadókészség mellett jelen van az elutasítás, a közömbösség, az értetlenség is. Ez egészen más közeg, mint mondjuk a gyülekezeti lelkészi szolgálat, amelynek minden terén igényli a közösség a lelkész tevékenységét. A kórházban a lelkész nemcsak a szenvedéssel találkozik, hanem az imént említett negatív reakciókkal is. Hogy mindezzel megbirkózzon, az kitartást, türelmet, empátiát igényel, valamint a kis eredmények megbecsülését. Gondolok itt egy jól sikerült látogatásra, beszélgetésre, néhány érdeklődőre az áhítaton vagy a személyzet részéről érkező munkatársi gesztusokra, ha adatnak ilyenek. Időt kell adni egy kórházi osztály dolgozóinak, hogy ők maguk tapasztalják meg: a lelkész tevékenysége nem zavaró tényező, nem felesleges, sokkal inkább tehermentesíti őket, segíti a munkájukat.
– Hogyan segítheti a lelkész a kórházi dolgozók munkáját?
– Úgy, hogy valami olyan igényt tud kielégíteni – a lelki beszélgetésekre, spirituális elmélyülésre, elcsendesedésre gondolok –, amely a betegek részéről a nővérek, orvosok felé is kifejeződik, de nekik nincs idejük, lehetőségük a munkájuk mellett erre érdemben válaszolni, illetve nem is ez az elsődleges feladatuk. De ezt a vélekedést az elején nem fogják a lelkésznek megelőlegezni, csak folyamatában belátni, felismerni, ha megtapasztalják lelkiismeretes szolgálatát.
– Októberben ökumenikus kórházlelkészi konferenciát rendeztek, A szenvedés megértése teológiai szemmel volt a címe. Ezen előadóként is megszólalt. Miért fontos megérteni a szenvedést, kiváltképp teológiai szempontokból?
– Az egyik előadásban elhangzott egy számomra nagyon lényegretörő megállapítás: „A szenvedés az ateizmus kősziklája.” Valóban, ha akár a művészetek, a filozófia vagy a hétköznapi kérdésfelvetések irányá- ból nézzük, a legtöbb kérdést a szenvedés megtapasztalása generálja Isten létezését, szeretetét, mindenhatóságát illetően. A kórházlelkész többszörösen is beleütközik ebbe a „kősziklába” szolgálata közben. Saját magában is helyre kell tennie a munkája során megtapasztalt szenvedést – a saját szenvedése mellett –, illetve a betegek, hozzátartozók, a kórházi személyzet irányából is megfogalmazódik ez, kimondva vagy kimondatlanul. De egy kórházlelkésszel találkozva még az egészen kívülállók is hamar eljutnak az olyan kérdésekig, mint: „Hogy bírod? Mit tudsz mondani? Hogyan engedheti ezt Isten?”
– Miben más a kórházlelkészek tapasztalata a szenvedésről, és ez hogyan hathat akár a többi lelkészi szolgálati területre?
– Önmagam számára is rendkívül tanulságos tapasztalatot szereztem a kórházlelkészek szolgálatába való bepillantásnak köszönhetően. Ha a szenvedés „az ateizmus kősziklája”, akkor azt feltételezhetnénk, hogy minél több szenvedést lát, tapasztal valaki, annál „ateistább” lesz. De valójában pont ellenkezőleg. A szenvedés mélyén – ha nem csak távolról nézi, és elvi kérdésként boncolgatja az ember – van valami titokzatos, nehezen megfogalmazható megsejtése Valakinek, aki egyszerűen ott van az ember mellett egészen közel. És minél jobban szenved, annál közelebb. Az említett konferencia előadásaiból és a délutáni csoportbeszélgetésekből is ez szűrődött le számomra: hogy a kórházlelkész – és a kórházi önkéntes lelkigondozó – jelenléte a szenvedő embertárs mellett valójában ennek a láthatatlan jelenlétnek a látható, érzékelhető kifejeződése. A kórházlelkész képvisel, megjelenít Valakit. Álljunk meg képzeletben egy kórházi szoba küszöbén, és pillantsunk be: egy ember fekszik az ágyon, mellette pedig egy másik ember ül, a kezét fogva, a füléhez hajolva. A kép elmond mindent, és bibliai, evangéliumi asszociációk sorát indíthatja el. A szenvedést kívülről szemlélő – pláne okozó – Isten kérdőre vonható, de a szenvedővel azonosuló, mi több, maga is szenvedni kész Isten sokkal inkább minket von kérdőre: megtettétek-e, amit meg kellett, lehetett tennetek?
– Milyen terveik, elképzeléseik vannak a jövőre nézve? Ön szerint miben, hogyan lehetne több segítséget és támogatást nyújtani a kórházlelkészeknek?
– Egyházunknak emelnie kellene a kórházlelkészi szolgálat presztízsét, szakmai megbecsülését. A speciális képzést nemcsak lehetővé kellene tenni, hanem egyenesen biztosítani kellene az e területen dolgozók számára, a későbbiekben pedig akár feltételéül is szabni a kórházlelkészi státusznak. Rendelkeznünk kellene országos koncepcióval: hogyan képezzük és hogyan képezzük tovább a kórházlelkészeinket? Mit várunk ettől a szolgálati területtől? Hol legyünk jelen, melyek a stratégiailag fontos települések, illetve intézmények? Hogyan hasznosítsuk a misszió terén a kórházlelkészek előzőekben említett speciális kapcsolatrendszerét? A látogatások és a kórházi istentiszteletek mellett milyen egyéb területeken van, lehet hozadéka a kórházlelkészek tevékenységének és tapasztalatainak? Gondolhatunk a lelkészképzésre, konferenciákra, tréningekre, önkéntesek képzésére, ökumenikus együttműködésre, gyülekezeti látogatókörök felkészítésére. Ezek távolabbi, a gyülekezeti és missziói osztály kompetenciájánál magasabb szintű célok. Az osztály részéről a személyes odafigyelést, a szakmai kísérést, az adminisztrációs hátteret szeretnénk továbbra is biztosítani és fejleszteni, illetve a kórházlelkészeket igyekszünk ellátni a munkájukat segítő segédanyagokkal. Hálás feladat számunkra egyházunknak ezért a szolgálati területéért és a benne tevékenykedőkért felelősséget hordozni, segítségükre lenni.
Szöveg: Laborczi Dóra
A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 45. számában jelent meg, 2016. november 13-án.
